Ventilálunk: kieresztjük a gőzt?

A dolgok, történések hatással vannak ránk, megérintenek, igaz? Megtörténik valami, szemtanúi, résztvevői, részesei vagyunk, és ez elindít bennünk érzelmeket, gondolatokat. Mi az, ami igazán ténylegesen hat ránk? Ami történt? Vagy a bennünk létrejövő érzelmek, gondolatok az alapján, ahogy értelmezzük, megéljük, és lereagáljuk azt, ami történt?

Annak a ténye hat ránk, hogy igazságtalanság történt, hogy semmibe vettek, hogy nem sikerült valami, vagy az ezek miatt aktiválódott hiányérzet, csalódottság, tehetetlenség, harag, bűntudat, esetleg akarás nyomása? Közvetlenül ez utóbbiak kínoznak. Nem logikus hát, hogy ezekkel kellene kezdeni valamit ahhoz, hogy jobban érezhessük magunkat? 

Ehelyett sokan azt szeretnék megváltoztatni, amire nincs hatásuk. Az ilyen szélmalomharc azonban felőrlő tud lenni. Amikor tettekkel nem tudunk eredményt elérni, másra van szükség: az érzelmek feldolgozása felé kell fordulnunk, ezt pedig eredményesen leginkább erre hivatott szakemberrel érdemes tenni.

Persze a divat mindig mást diktál. Nem divat szakember segítségét kérni (akár kisebb érzelmi terhek feldolgozására sem). Inkább az érzelemgyűjtögetés és ventilálás korszakát éljük. Úgy döntünk, megy ez nekünk egyedül is! Közben láthatóan egyre több ember küzd belső feszültségekkel.

Az emberek többsége halmozza magában az érzelmeket, amik egyre feszítőbbek. Nagyon feszítőek! Az elviselhetőséghez ahol lehet, puffogtatjuk az elégedetlenséget, mint egy sípoló teáskanna, amelyikben már forr a víz, mégsem vesszük le a tűzről. Így csak sípol idegesítően, és puffog belőle a gőz. 

A ventilálás könnyít rajtunk, de csak átmenetileg! Igen, a félig üres, félig tele elv alapján megfordíthatjuk, hogy de legalább átmenetileg könnyebb. Hoz viszont újabb konfliktusokat, újabb feszültséget, amitől egyre inkább szétcsúsznak kapcsolataink, egyre agresszívabbá válhatnak megnyilvánulásaink. Látható ez a legtöbb internetes komment szekcióban. Csupa ventilálás. Tűz a már forrongó teáskannák alá. Érzelmek, gondolatok súlya alatt szenvedő emberek levegő után kapkodása. Választható út ez is: mikor már nagyon szorít valami, attól érzem jobban magam, hogy jól beszólhattam másnak, csakhogy a saját problémám ezzel nem oldódott meg, és fojtogatni fog tovább. 

Nem éri meg jobban "leemelni azt a teáskannát a tűztől, ne puffogjon kimerítően?" Nem éri meg jobban tartósan fellélegezni, és nem csak levegő után kapkodni?  

Hogyan? A hogyant tanulják a szakameberek: önismeretfejlesztéssel, gondolati átkeretezésselz, érzelmekkel való megküzdéssel és számtalan technikával, amik segíthetnek. S ha jobban vagyunk, önmagunktól, még mindig leülhetünk internetezni, de bizonyosan kisebb késztetést fogunk érezni arra, hogy belekeveredjünk mások gőzpuffogtatásába.

Egy vagyok azok közül, akit kereshet.