Szabadakarat, vagy sors?

• Nem ugyanazt értitek sors szón - vetette közbe Arktur.
• Hogy mondod? - kérdezett vissza Jane, kissé meglepődve, hogy megszakad a gondolatmenete, amivel mint egy kötélhúzáson, hol egyik érve, hol másik érv erősödött fel önmagában.
• Egyikőtök előre mutatóan használja a sors szót, azt érti rajta, hogy sorsa az, ami saját tervei közül meg tudott valósulni, vagyis a sors egyfajta jövőbe mutató lehetőség, múltban csupán azokra az eseményekre irányul, amik meg is történhettek. Másikótok visszafelől működteti...
• Visszafelől? - vágott közbe Jane. - Nincs is ilyen szavunk, hogy visszafelől.
• A szavak célja, hogy leírjanak egy jelenséget, mozgást, érzést, tehát bármi szó érvényt szerez, ami le tudja írni, meg tudja magyarázni valamely jelenséget.
• Értem - zárta rövidre Jane, mert rájött, hogy ezzel csak késlelteti a választ, és túl kíváncsi volt.
• Tehát van olyan sors értelmezés, ami szerint minden a jelenetekből indul ki, és elsősorban előrevetítésből megvalósult irányokra értelmezendő a sors (beteljesült dolgok), pl. tanultál, és a sorsoddá tetted, hogy felvettek egyetemre, vagy épp nem tanultál eleget, így azzal magyarázhatod meg, hogy nem vált sorsoddá, hogy továbbtanulhass. A továbbtanulás ebben a megközelítésben akkor válik sorsszerűvé, ha megtörténté tudod tenni, és úgy gondoljátok egyedül ti tudtok ebbe beleszólni teljesítményetekkel, a körülmények megfelelő alakításával. És van olyan sors értelmezés, ami azt fürkészi, van-e eleve elrendeltség, ami még a terveitek kialakítása, erőfeszítéseink megkezdése előttről befolyásolhatja terveitek megvalósulását.
• Várjunk csak! - szólt megint közbe Jane. - Vagyis a sors szó szerinted nem egyenlő az eleve elrendeltséggel?
• A sors szó mindenki szótárában elfogadott. Az eleve elrendeltség már hit kérdése, így nem mindenkinél szerepel.
• Vagyis a kérdésem, hogy van-e szabad akarat ugyanígy hit kérdése?
• Pontosan. A sors jelenthet életutat, vagyis mindenkinek van. Az eleve elrendeltség, vagy a szabad akarat filozófiai kérdés.

Jane megkereste önmagában eredeti kérdését, hogy újraértelmezhesse.

• Ha hiszünk abban, hogy van sorsunk, akkor miért mondjuk azt, hogy van szabadakaratunk? A kettő nem üti egymást? - tette fel hangosan a kérdést újra és újra, majd próbálta értelmezni is. - Tehát a kérdésem nem arról szól, hogy a sors, és a szabadakarat üti-e egymást, hanem hogy miben hiszek?
• Pontosan! Hihetsz abban, hogy eleve elrendeltség van, és nincs szabadakarat. Vagy hihetsz abban, hogy nincs eleve elrendeltség, szabadon próbálkozhattok bármivel, és vagy sikerül, vagy nem.

Jane nem reagált semmit, mert még mindig saját kérdésén rágódott. Már nem a válasz érdekelte, hanem hogy miért így fogalmazta meg a kérdést?

• Tehát azt mondod, a kérdés árulkodik arról, miben hiszünk?
• A kérdés árulkodik arról, ki gondolkodik lineárisan, ki multidimenzionálisan, és mindenki saját rendszerén belül próbál válaszokra találni.
• Akkor ezért van, hogy emberek nem értik egymás gondolatmenetét, mert nem ugyanabban a rendszerben gondolkodnak, és másfajta összefüggéseket tudnak megérteni?
• Valahogy így. És persze nem az a gond, hogy nem egyforma rendszerben gondolkodtok, hanem hogy megítélitek egymást gondolkodás alapján, és nem úgy tekintetek egymásra, mint másként gondolkodó barátok, hanem azonosítjátok egymást ellentmondásos gondolatokkal, akár ellenségként.

Jane felkapta a fejét merengéséből.

• Ne már Arktur! Ne kanyarodjunk el a témától!
• Pedig nagyobb szükséged lenne azon gondolkodni, hogy a szeretet és elfogadás minőségeitek hogyan működnek, mint azon, hogy a tojás volt-e előbb, vagy a tyúk.
• Ezt most nem értem - válaszolta Jane.
• Felesleges olyan gondolatokban körforognod, amik nem vezetnek sehova.
• Miért nem vezet sehova? Azért gondolkodik az ember, hogy vezessen, nem?
• És hova vezetett?
• Hát... - húzta az időt Jane, majd igyekezett kibújni az egészből, és fordított a gondolkodásán - A sors és a szabadakarat akkor nem egymást kizárják, ahogy gondoltam, hanem megférnek egymás mellett.
• Hogyan férnek meg egymás mellett?
• Ha nem lineárisan közelítem meg, hogy vagy ez működik, vagy az? Vagyis, ha nem tudok dűlőre jutni valamely kérdésemmel, egyszerűen perspektívát kell váltanom, és egy másik rendszerben kell ránéznem?
• Milyen másik rendszerre gondolsz?
• Ne már Arktur! Összeszorul a gyomrom tőled, mintha valami vizsgán lennék - csattant fel Jane.
• Értem. Akkor mi legyen a kérdéseddel?
• Válaszold meg te!
• Olyan sokszor megválaszoltam már, mégis folyton visszaforgatod saját rendszered korlátai közé, onnan pedig persze, hogy nem érted meg.
• Megválaszoltad már? Mikor?
• Számtalan alkalommal beszélgettünk már arról, hogy a sors és a szabadakarat irányokat jelöl. Úgy tekints rájuk, mint vektorhalmazokra.
• Vektorhalmazokra? Mikor beszélgettünk mi ilyesmiről?
• Nos, nem ezt a szót használtam, gondoltam bevezetem most ezt, hátha így megmarad benned mindaz, amiről beszélgetünk.
• Azt akarod mondani, hogy a sors és a szabadakarat egyfajta erőösszefeszülés?
• Nagyon találó meglátás!

Jane elmosolyodott. Nagyon tetszett neki, hogy Arktur megdicsérte, erre felbátorodott, és tovább kutakodott gondolatai között.

• Tehát ne úgy gondoljak a sorsra és szabadakaratra, mint két egymást kiütő kőtömb, hanem mint erőviszonyok halmaza. Így mindegy, melyik van előbb, az számít melyik marad működésben erőiket összemérve. Vagyis terveink, erőfeszítéseink erővektorok, amik szembefeszülnek sorsszerű (adott), meglévő erőkkel, amik vagy felerősítik azokat, vagy kioltják. Tehát, ha valami nem sikerül, az nem azt jelenti, hogy nincs szabadakarat, csak annyit jelent, hogy nullára csökkent a szabadakarat ereje más erőkkel szemben. Vagyis amit sokan karmának neveznek, az nem más, mint erőirányok összefeszülése, és így értelmezve a karma igen is megváltoztatható! Minden mintázat - legyen az gondolati, érzelmi, vagy viselkedés - megváltoztatható megfelelő erőviszonyokkal.
  

Jane egyre lelkesebben fűzte egyik gondolatát a másik után. Úgy érezte kikerült eredeti kérdésének útvesztőjéből, és az új perspektívával szárnyalni kezdtek benne a gondolatok.

• Ezért érdemes próbálkozni bármivel - folytatta - de figyelni kell, hogy erőfeszítéseink mennyiben minősülnek kitartásnak (legyőzni az ellenerőket), és mennyiben fordulnak át akarásba, felörlő erőlködésbe, azaz előnytelen erőviszonyok további értelmetlen erőltetésébe. De Arktur! - kiáltott fel Jane - akkor megint a tudatos rálátás fontosságához érkeztünk! Igaz?

Arktur azonban nem felelt semmit. Mivel Jane rátalált a kivezető gondolatokra, már nem érezte szükségét, hogy maradjon.