Nem szégyen segítséget kérni

Az Ember nem igazán tudatosítja magában fiatal korában, hogy egyszer majd meg fog öregedni, és az milyen korlátokat hozhat. Leköti a lendület, a vágyakozás, a kísérletezés. Talán mi, idősebbek, mind emlékszünk, hogy anno, iskolás korunkban mennyire próbáltuk sürgetni az időt, hogy teljen már, mert a felnőtt korhoz kapcsoltuk a lehetőségeket, a sikert, a szabadságot.

Eljön azonban az idő, amikor a kor lehetőségei mellett megjelennek a vele járó terhek, kötelezettségek, és korlátok is. Ezzel riogatni magunkat, vagy másokat nincs értelme. Mindennek tudatosítása azonban fontos tényező lehetne abban, hogy tudatosabban válasszunk magunknak életmódot, világképet – ami elvezet majd minket egykor idős állapotunkba, hiszen visszafelé fordítani sokkal nehezebb kedvezőtlen folyamatokat, mint megelőzni azokat.

Mikor eldöntöttem, hogy pszichológus szeretnék lenni, az addigra mögém sorakozó sok-sok év több dolgot is hiányolt az életből:

• Az egyik az, hogy az oktatás, a társadalom nem készít fel arra, hogy milyen szülőnek lenni - vagy nem lenni, hiába szeretnénk - pedig életünk nagy részét ez teszi ki, és az élet fontos, meghatározó része a szülő-gyermek kapcsolatok milyensége.
• A másik, hogy nem tanítják meg, hogy tiszteljük a testünket. Nem készítenek fel arra, hogy a test el fog érni egy öregedési (akár betegedési) folyamathoz, aminek korlátait meg kell tudni élni mind fizikailag, mind lelkileg – s ha nem találunk rá megfelelő gondolati, érzelmi rugalmasságra, az csak begyorsítja magát a folyamatot.
• A harmadik pedig, ami az első kettőt korrigálhatná az, hogy ebben a teljesítmény orientált világban nem tanítják meg, hogy lehet az ember időnként gyenge, lehetnek kudarcai, nem szégyen segítséget kérni.

Magyarországon nincs fontosságának megfelelő szintjére emelve a lelki segítségnyújtás szerepe – aminek a kárát mi magunk isszuk meg. Az emberek nem tartják elég fontosnak, hogy lelki problémák esetén szakemberhez forduljanak (ne pedig családon, párkapcsolaton belül próbálják egymást terhelni problémáikkal, ami azt akár tovább erősítheti). Egyre több ember roppan bele a lelki terhekbe, amiket cipel, mert nem tanították meg nekünk, hogy mit kezdjünk velük.

A teljesítményorientált, "mit gondol majd a világ" megfelelni vágyás miatt egyre sebezhetőbbé válunk, amitől sorra mennek tönkre emberi kapcsolatok. Nem arra figyelünk, mi állíthatná talpra a "düledező dominóinkat", hogy építkezhessünk velük, hanem abban roskadozunk, hogy próbálunk a felborult, vagy billegő "dominók" között lavírozgatni, sokszor pótcselekvésekkel, kompenzálással, ami nem állít talpra.

Van azonban valami, ami ezt erősen elszenvedi: a test. Nem tanították meg a sok felesleges ismeretanyag között megfelelő prioritásként sulykolva, hogy mi minden hat a testünk egészségére, és hogyan tudjuk azt óvni. Fiatalon, egészségesen könnyen rántunk egyet a vállunkon, és nem fontos a megelőzés. Amikor azonban nincs már fiatalság, vagy épp testi /mentális egészség, el tud nehezülni az élet, amiből csak egy van, és jobban oda kellene figyelnünk, mi minden van rá hatással.

Ragadjuk meg saját MOST-unkat, és vizsgáljuk meg, mi mindent lehet kihozni belőle egy rugalmasabb jövőért!

Dicsérjük meg magunkat mindazért, amiben helyt tudunk állni, és ne szégyelljünk segítséget kérni ott, ahol nehézségekbe ütközünk! Bárhogy is döntünk, a következmény a miénk. A mi életünk fogja visszatükrözni testi, lelki állapotként, minek adtunk prioritást, is mit hagytunk fontossági szempontból hátul kullogni, pedig előrébb kellett volna venni.

Tudatosítsuk, mennyire fontos a megelőzés, mert természetes, hogy problémák egyszercsak megjelennek. S ha már megjelentek, bármikor jöhetnek továbbiak, így soha sincs túl késő odafigyelni, megoldásokat keresni - önállóan, vagy segítség kérésével.