Boldog felnőttnek lenni korántsem könnyű...

Egy egészséges lelkületű ember tele van pozitív tervekkel, álmokkal, ambíciókkal. Kisgyermekként elképzeli, hogy milyen szép lesz majd az élete, csak nőjön fel végre, lehessen független, és ne szóljanak bele mindenbe a szülők, a tanárok. Aztán megtörténik: belép a nagybetűs életbe, és mikor sok év múlva visszanéz, igen! Sok szép dolog érte, de az valahogy idővel elhalványul. Erősebben tölti ki mindaz, ami a küzdelmek, kihívások, nehézségek maradványa, és érezheti úgy, hogy sokkal több mindent kellett tennie a boldogságért, mint amire gyermekkora felkészítette: boldog felnőttnek lenni korántsem könnyű!

Nem tanítják meg nekünk, hogy felnőtt korunk célja nem feltétlenül az, hogy minél több mindent elérjünk, megkapjunk, megvalósítsunk, és a felhalmozott sikerektől, eredményektől legyünk boldogok, hanem az, hogy sikeresen fel tudjunk állni kudarcokból, meg tudjunk oldani konfliktusokat, fel tudjunk dolgozni veszteségeket, megtanuljunk úgy rálátni a dolgokra, amivel megértés, elfogadás, hála születik meg bennünk – mert ezek azok az érzések, amik tartóssá tehetik a boldogságot, örömöt a sokféle történés mellett vagy azok ellenére.

Nem tanítják meg nekünk, hogy kell ezt csinálni, de ettől még meg kell tanulnunk! Sohasem késő elkezdeni úgy élni, hogy törekszünk arra, hogy szépet tudjunk találni bármiben/bármi mellett, úgy élni, hogy maradjon erőnk bárhonnan újrakezdeni/újra nekifutni - mert az életben bármi megtörténhet, és nem lesz senki, akin számonkérhetjük, ha nincs erőnk, ha nincs reményünk - ezeket magunknak kell magunk számára fenntartani, elérhetővé tenni. Ha segítséget is kérünk - abban lehet segíteni, merre keressük, honnan merítsük, de megengedni magunknak csakis mi tudjuk.

Ha úgy érzed valamiről, hogy nem így képzelted el, nem így akartad - roskadozhatsz ennek súlya alatt, vagy nekiállhatsz máshogy elképzelni, máshogy elfogadni - mert a végén a legfontosabb nem az, mi hogyan alakul, mi sikerül, mi nem - hanem hogy hogyan érezzük magunkat a mindennapokban.