Elmúlás

Nap, mint nap, számtalan hang sír fel, jelezve, hogy új lehetőség, új élet született; és nap, mint nap, számtalan hang sír fel, mert valaki elveszítette egy szerettét, aki kilépett. A kapu egyfolytában lengedezik, folyamatos átjárás van rajta, ami leginkább akkor tűnik fel, amikor hozzánk érkezik, vagy tőlünk távozik valaki.

Az érkezésnek többnyire örülünk. A távozás azonban örömforrásaink egy részének elveszítésével jár. Keressük, mi pótolhatja, de közben bűntudatunk támadhat, mert ha kiderül, hogy bármi pótolhatná, azzal valamelyest megcsalnánk azt, aki távozott - hisz tűnhet nem elég fontosnak, pedig mennyire szerettük. Így frusztráló csapdává válhat a szeretet (vagy az, amit annak tartunk.)

Keressük, mi segíthet a feldolgozásában. Van, aki azt választja, hogy megideologizálja a folyamatot, mert racionálisan könnyebb megélni. Van, aki összekapcsolja minden máshonnan eredő fájdalmával, és egyesített erővel hagyja magára zuhanni. Van, akiben tudatosul, hogy ő is érkezett, ő is távozni fog, és átjárja a félelem, hogy elveszíthet mindent, amit magáénak tart.

Az elmúlás, a veszteség, nagyfokú intimitásfolyamat önmagunkkal szemben. Törvényszerű, hogy az élet nem hagyja ki ennek tanítását egyikőnk életéből sem. Ha túl racionalizáljuk, elveszítünk vele magunkból egy darabkát. Ha minden más nehézséggel összemossuk, felemészthet.

Az elmúlás tanítja nekünk az egyensúlyt, amit nem várhatunk el türelmetlenül, hanem törekednünk kell annak megtalálására, hiszen ez már rólunk szól, nem az eltávozottról. Az elmúlás tanítás arról, hogyan tudunk másokat úgy szeretni, hogy mellette magunkat is szeretjük…