Elhárítunk, óvunk, védünk (Anna Freud: elhárító mechanizmusok)

Elhárítunk, óvunk, védünk! Kiváló szlogen lehet tűzoltáshoz, de a pszichológia világában kicsit másként működik az elhárítás és védelem. Érezhetően csökkenti bennünk átmenetileg az "égő tüzet", azaz feszültséget, negatív érzéseket, de nem oldja meg hosszú távra a védelmünket, hogy egészséges önismeretünk, egészségesen fejlődő kapcsolataink, proaktív világképünk lehessen. Az énvédő elhárító mechanizmusaink olyan működés felé erősíthetnek minket, ami torzítja énképünket, és ezzel megnehezíti számunkra, hogy elégedettek lehessünk életünkkel, pedig a legtöbb ember boldog, kiegyensúlyozott életre vágyik. Hadd meséljek kicsit a pszichológia egyik ágáról:

Anna Freud, a híres Sigmund Freud lánya volt, aki nem csak apja nyomdokaiba lépett, de ki is egészítette apja munkásságát saját kutatásokkal, saját elgondolkodásokkal. Anna az ún. énpszichológia egyik kiemelkedő alakjaként nagy hangsúlyt fektetett az én erősítésére, amit leginkább azzal tehetett meg, ha minél több elhárító mechanizmust tudott megkülönböztetni. Az elhárító mechanizmusaink meggyengült énünket rejtegetik, és nem hagyják kioltódni a feszültségek, negatív érzések forrásait, így nehezítik a fejlődésünket. 

Egyik legismertebb elhárító mechanizmusunk a tagadás és az elfojtás. Ha valamit nem tudunk elfogadni, feldolgozni, úgy teszünk, mintha az nem is létezne. Egyes emlékeinket egyszerűen kizárjuk, elfojtjuk. Ami nincs, ami nem történt meg, az nem tud hatni ránk közvetlenül. Közvetetten azonban nagyon is tud, mert megmarad egy belső, nem tudatosított félelem, szorongás, ami igyekszik minden hasonló eseményt elkerülni, távoltartani. Ez a védekezés szélsőséges esetekben átlakulhat akár kényszerré, pánikká, fóbiává is és korlátokat képezhet életünk különböző területein.

Vannak ún. érett énvédő mechanizmusok is, mint például a humor, ami sokak életében virgonckodik. "Ha komolytalanabbá teszem, talán nem fog annyira fájni". Olyan szépen zengő pszichológiai kifejezéseink is vannak, mint altruizmus vagy szublimáció. Ezek úgyszintén magasabb szintű elhárító mechanizmusok. Az utóbbira remek példa számtalan vers, zenemű vagy festmény, amiben a művész belerakja érzéseit, csalódását, fájdalmát, így dolgozik rajtuk.

Az egópszichológia érthető okokból fektet nagy hangsúlyt az én erősítésére. Erősítsük meg énünket, hogy ne kelljen elhárító mechanizmusok mögé bújva menekülni, rettegni, mert nem tudhatjuk, milyen "én terepre" kell merészkednünk ahhoz, hogy megismerhessük életünk szerelmét, megtalálhassuk azt a munkát, amiben szeretnénk kiteljesedni; megléphessük a szabadulásunkhoz szükséges lépéseket.

Ha valamitől szorongunk, attól próbálunk távol  maradni, igaz? Nos, ez a késztetés bizony erősebb, mint a vágyakozás. Nem csoda, ha bár azt mondjuk, hogy vágyunk valamire, ha az odavezető út bármely része félelemmel tölt el, akkor mindenfélét kitalálunk, amivel indokolttá tesszük, miért is maradunk távol, miért is nem lépjük meg azt, ami kell, ahhoz, amit egyébként elvileg annyira szeretnénk. Az énvédő mechanizmus miatt nem tűnik fel a valódi ok, így nem tud gyógyulni, és nem fog szűnni a sok kifogás, sok védekezés sem, ami elvághatja tőlünk az önfeledt, kiegyensúlyozott élet lehetőségét.

Összegezzük: az elhárító mechanizmusokkal tudattalanul sérelmek, kudarcok, feszültségek megoldását kerüljük el, meghagyva magát a kiváltó okot, ami újra és újra működésbe lendít sokszor fel nem ismert folyamatokat, átvéve ezzel az irányítást tőlünk, elzárva minket belső fejlődés, tényleges megoldás lehetőségétől. Nem hangzik jól, de érdemes meghallani! Érdemes utánajárni. Érdemes fürkészni magunkat: hogyan is működünk?

További elhárító mechanizmus pl.:

racionalizálás: főleg kudarcok esetén, annak teljes elfogadása helyett, hajlamosak vagyunk külső okokkal magyarázni sikertelenségünket. Elhárítjuk a felelősségvállalást, és nem azzal indoklunk, hogy nem tanultunk eleget, nem tudtuk megfelelően átadni tudásunkat - amiben fejlődhetnénk legközelebbi vizsgára, hanem elhitetjük magunkkal, hogy a tanárnak ellenszenvesek voltunk és direkt ki akart szúrni velünk, nem volt igazságos az osztályzás stb. Ugyanígy működhet a racionalizálás párkapcsolatokban is. Ahelyett, hogy feltárnánk a valós okokat önmagunk számára, és változtatnánk dolgokon, egyfolytában a párunkat minősítjük, folyton rá panaszkodunk és éldegélünk idegesen, feszülten, boldogtalanul.

projekció (kivetítés): az általunk elutasított érzést gyakran nem feldolgozzuk, elfogadjuk, hanem kivetítjük másokra, így tovább generálhatjuk magunkban a rossz érzéseket, másokra haragudva, másokat kritizálva, másokat minősítve anélkül, hogy közvetlenül magunkról be kellene ismerni ugyanazt. Sokszor attól idegenkedünk másokban, amit magunkban nem tudunk elfogadni. Tipikus példája a projekciónak az önbecsapás. Elhiszem magamról, hogy bennem nincs meg az, amit másban viszont észreveszek és elítélek. Az is remek példa projekcióra, hogy mondjuk együtt vacsorázol egy olyan emberrel, akinek be nem áll a szája, s amikor közbevágsz, felrója neked, hogy nem vagy jó hallgatóság.

és még sokan mások....