Belső rugalmasság gyógyító ereje

Nem mindenki tudja kiadni magából mindazt, ami bántja, ami zavarja, ami fáj neki. Ennek számtalan oka lehet. Egyik, ha szíved mélyén úgy érzed, hogy nem vagy elég fontos, nem érdemelsz figyelmet, és arra vársz, hogy bebizonyosodjon, hogy nincs igazad, és mások igenis észrevesznek majd, felfigyelnek arra, miért szenvedsz, mi megy végbe benned, de ez nem történik meg.

Egyre csak gyűlik a kimondatlan, és vagy magad ellen fordulsz, miért vagy ilyen, vagy egyszer csak fordul a kocka, és eláraszt a kimondandó. Ám nem azt mondod ki, ami valóban fáj, azt már magad számára is elrejtetted. Csak az folyik belőled, ami sokszor apróság, de már apróságként is befogadhatatlan a már bennragadtak mellé.

Ismersz olyan embert, aki sokat bosszankodik, aki mindenbe beleköt? Aki folyton elégedetlen? Akinek semmi nem jó – mert a csendesen benne raboskodó, fel nem dolgozott, lefojtott emlékek így adnak hangot maguknak. Először belülről zúgolódnak, mint diszkomfort, feszültség, negatív érzelem, majd mikor már elviselhetetlen a belső jelenlétük, megjennek kifelé is, mintha a világ tehetne arról, mit raktározunk el önmagunkban. Minden, és mindenki hibáztathatóvá válik, mert úgy tűnik, ez enyhít kicsit a belül elviselhetetlen feszültségen. Valójában azonban csak tovább nehezülnek kapcsolataink, énképünk, mindennapjaink.

A mai világ globális nehézségei miatt egyre nehezebb az elfojtásainkat csendesen elviselni. Túl sok impulzus ér minket, amit megfelelő belső rugalmasság nélkül nehéz megélni. Minél több a feldolgozatlan trauma, számunkra ártó értelmezés bennünk, annál jobban sérül belső rugalmasságunk.

Edzésben kell tartani - ha még megvan bennünk - a megfelelő rálátás rugalmasságát, mint egy izmot, ami szükséges a futáshoz, változáshoz, ha kell. Gyógyítani kell, újra mozgásképessé kell tenni az alkalmazkodóképességünket, a gondolati nyitottságot, amihez segíthet, ha megengedünk magunknak a beragadt érzelmek, gondolati minták feldolgozásához szükséges, segítő beszélgetéseket, amire nem biztos, hogy az a legmegfelelőbb személy, akihez legközelebb állunk. A szeretteinkkel, barátainkkal szeressük egymást, de ne őket terheljük azzal, hogy képesek-e megfelelő segítségként rendelkezésre állni, amikor úgy akarjuk! Forduljunk külső segítőhöz – amit előre megbeszélhetünk szeretteinkkel – és velük majd az eredmények jótékony hatását osszuk meg: ahogy megértőbbé, gondolatilag rugalmasabbá, nyitottabbakká, együttműködőbbé válunk.

Tegyünk saját érzelmi jólétünkért, és ezzel kapcsolatainkért, testi-lelki egészségünkért, mert a világnak nincs kapacitása arra, hogy megtegye helyettünk. Nem azért, mert nem vagyunk elég fontosak, mert nem érdemeljük meg, hanem mert egyszerűen ilyen a mai világ: így tanít arra, hogy akarjunk gyógyulni, tegyünk érte, hogy rátaláljunk, mitől tudunk valóban jobban lenni!